BAON

Díszelőadás volt a Palace Kecskemét moziban. A Mázli című új magyar filmet mutatták be. Keményffy Tamás filmjén jókat derült a közönség nagy része, de én nem bírtam. Én már nem tudok nevetni a saját magyaros nyomorúságunkon, a lúzereken, akik szeretnének kitörni abból a szarból (utalás a film címére: Mázli – Kis falu nagy szarban), amiben vannak, és amibe emiatt kerültek. (Döntse el a végén ki-ki maga, melyik volt a nagyobb!)

A történet szerint van egy kicsiny kis falu az osztrák határon, ahol a helyiek rájönnek, hogy temetőjük alatt húzódik a sógorék olajvezetéke. Nosza, jól meg is csapolják, el is indulnak a gazdagság útján. Jönnek a mindennapos álcatemetések, ahol a koporsó takarja a rendületlenül dolgozó szivattyút, a koporsóba fekvő vezéregyéniség (Lukáts Andor), aki folyamatosan „meghal” a jó ügy érdekében, a korrupt zsaruk, a mókás – kocsmában gyűlős – falusiak, a pap (Kiss Jenő), aki áldását adja a nagy bulira, a szerelmes leányzó (Kerekes Vica), az olajcég trendi válságmenedzsere.

Csakhogy ezek a nevetésre - elvileg – okot adó dolgok, élethelyzetek, pillanatok talán épp valóságtartalmuk miatt, inkább szomorúsággal töltik el az ember szívét. Mert amikor az ötletgazda azért gyűjti a pénzt, hogy a falu fejlődjön, a lakosok meg azért csapolják a csapolt olajvezetéket, hogy önfejlődjenek (persze nem jellemileg, inkább anyagilag), amikor majd’ mindenkit az önös érdekei vezérelnek, a néző képes eltávolodni a filmtől, és saját helyzetét, környezetét látni. És akkor nem visít a röhögéstől. Ahogyan egyébként sem. Mert nincs rá oka. Látja, érzi ő ugyanezt.

A lincshangulat feloldószerekkel (melyben a fejletten civilizált port szippant, a nem annyira fejletten civilizált meg habpatront) nem csak ott, a vásznon van. Nem lepődünk mi már meg semmin. Az ember csak azt hiányolja, hogy legalább olyan helyzeteket teremtsenek, hogy jól kiröhöghesse magát. Saját magát. Akár. Sírva vigadunk? Vigadva sírunk? Közhely. Közröhej.

Szóval van ez a film, mely bemutatja a valóságot (hogy ez mennyire sarkított, majd mindenki eldönti), jó színészekkel, jó jelenetekkel, nem annyira jó forgatókönyvvel. Aztán a végén heppienddel zárul. Ami viszont már csak a filmeken létezik. Így lesz a valóság és a fikció összemosásából egy olyan film, ami keresi a valóságát, vagy valóság, ami keresi a filmségét. Egy film, ami keresi a közönségét.

Ha tizenöt évvel ezelőtt dobják piacra, mindenki röhög, mert úgysem hiszi el, hogy ilyen van. És csak egy filmet lát, ami tele van komikus helyzetekkel, jelenetekkel. És a végén elhiszi, hogy minden jóra fordulhat.

 

Elhitte volna. Akkor. 

És mondhatta volna: Mázli, hogy ez csak a filmben van.