Bubu, a tanárnő

– Hogy érzi magát új „ruhájában”?
– Nagyon jól. Csodálkozom is, miért nem gondoltam az edzősködésre magamtól.
– Nem saját ötlet volt?
– A kosarazást már egy éve abbahagytam, s az újságíróskodással ismerkedtem Sopronban, amikor anyaegyesületem, a BEAC egyik támogatója, Muszbek Mihály felvetette, számítanának rám.
– Játékosként szinte mindig a napos oldalon állt. Most viszont ritka vendég lesz csapatánál a siker...
– Attól függ, mit tekintünk sikernek. A tanítási munka fontosabb, mint a versenyzés. A BEAC tudatosan vállalja ezt, a női ligában csak a Szekszárd jár hasonló úton. Az a célunk, hogy a középiskolai, egyetemi tanulmányaikat végzőkből olyan játékosokat neveljünk, akik nálunk vagy másutt később biztos A csoportos kosarasok lesznek, számolhatnak velük a válogatottban.
– Vereséggel kezdtek a Városmajorban, kikaptak szerdán Diósgyőrött, s a mai hazai bemutatkozáskor sem sok esélyük van az Euroleasing-Sopron csapatával szemben. Milyen érzés egykori klubja ellen vezényelni csapatát?
– Egy felkészülési tornán már játszottunk ellenük, s noha kikaptunk vagy harminc ponttal, volt egy bő negyedórás szakasz, amikor egészen jól teljesítettünk. Nem vagyok türelmetlen. A kispad mellett állva is azt vallom, amit játékosként is jónak tartottam: az edző a gyakorlásokon, a felkészítésben tud a legtöbbet segíteni – a meccsen is lehet ugyan hasznos szava, de a kiabálásokkal, megalázó letolásokkal csak ront a helyzeten.