A bírókból mégsem lesznek műítészek

Sokan hallottak arról a herce-hurcáról, amely a kaposvári Csiky Gergely Színház 1956-os témájú darabja körül kialakult. A dolog lényege, hogy Jobbágyi Gábor jogászprofeszor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője arra kérte a Somogy Megyei Főügyészséget, indítson eljárást a darab miatt, kegyeleti jog megsértése okán. Tette ezt azért, mert szerinte az előadásban jól felismerhető az 1956-os magyarországi események egyik főszereplője, jelesül Tóth Ilona orvostanhallgató alakja, akit – állítja Jobbágyi – gyilkosként mutatnak be. S minthogy tudomása szerint Tóth Ilonának nincsenek élő hozátartozói, ezért személyiségi jogainak védelmében hivatalból kell eljárnia az ügyészségnek.

Tekintsünk most el attól a ténytől, hogy a medika tettét ezernyi oldalról lehet megítélni, s fogadjuk el alapnak Jobbágyi érvelését: Tóth Ilona ártatlan, nem követett el semmiféle bűntettet, legalábbis így ítélkezett a Fővárosi Bíróság. Ez azonban még messze nem lehet ok arra, hogy  adminisztratív eszközökkel lépjünk fel egy alkotással szemben.

Aki esetleg nem ért egyet ezzel az érveléssel, gondoljon csak arra, hány és hány verssel, színdarabbal, regénnyel, festménnyel lettünk volna szegényebbek, ha az íróknak, költőknek, festőknek arra kellett volna tekintettel lenniük, vajon szereplőik ábrázolása egyezik-e a hivatalos állásponttal. Példának okáért gróf Széchenyi István avagy Kossuth Lajos leszármazottai számos esetben pereskedhettek volna amiatt, hogy családjuk büszkeségét nem olyannak mutatták be, mint amilyennek ők vagy a történészek látják. Nem ragozom tovább. Aki akarja, érti, miről beszélek.

Különben meg az a meggyőződésem, hogy ha mi mondjuk egy normális országban élnénk, s nem lenne minden de minden ennyire átpolitizált, valószínűleg eszébe sem jutna senkinek, hogy egy színielőadás kapcsán per indítását szorgalmazza. A műalkotások feletti ítélkezés nem a bíróságok dolga. Hagyjuk meg ezt a kritikusoknak, de még inkább a közönségnek.