Piros Ildikó tiszteleg a szülővárosa előtt

– Milyen emlékei kötődnek Kecskeméthez?
– Kecskemét a szülővárosom, 18 éves koromig éltem ott. Mikor hazamegyek, mindig a gyermekkori városomat keresem. A Losonczy utca 7-ben születtem, ott rúgtuk a port mi, gyerekek. Vízért pedig lejártunk a sarokra. Később a Munkácsy utcába költöztünk. Kecskeméten tanultam biciklizni, ott jártam uszodába, tánciskolába. A hosszú utcai általános iskolában végeztem, ahol találkoztam Hajnal Irma nénivel, aki a nyolcadikosokat tanította táncolni. Olyan szerencsés voltam, hogy ötödikes koromban bekerülhettem a tánccsoportjába, és az aratótánctól kezdve a palotásig mindent táncolhattam. Már negyedikes koromban szavaltam József Attila: Mama című versét, melyet legközelebb 35 év múlva mertem újra elmondani. Később a Bányai Júlia Gimnázium utolsó lányosztályába jártam. Mi voltunk az első angolt tanuló osztály, abból is érettségiztem.

Névjegy

Piros Ildikó 1947. december 23-án született Kecskeméten. Érettségi után rögtön felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A Madách Színház és a Soproni Petőfi Színház örökös tagja, 2010-től a Turay Ida Színházban is játszik. 2000 és 2014 között színészi játékot tanított a Táncművészeti Főiskolán. Férjével, Huszti Péter Kossuth-díjas színművésszel 43 éve házasok. Főbb díjai: Jászai Mari-díj (1983), Érdemes művész (2003), Kossuth-díj (2012), Tolnay Klári-emlékérem (2014).

– Emlékszik az első szerepére?
–  Édesanyámék nagyon szerettek színházba járni. Radó Vili bácsi volt akkoriban a Katona József Színház igazgatója, aki már kétéves koromban a térdén lovagoltatott. Akkoriban nagyon élénk volt a polgári élet, működött még a Beretvás Szálló, anyukámék odajártak táncolni. Édesapám pedig szeretett ultizni: a partik hétvégén zajlottak nálunk, a verandán. Vili bácsi is ott volt, és nem emlékszem pontosan, de gondolom, édesanyám segítségével valahogy bekerültem egy darabba. 4-5 éves lehettem, mikor a színházban Gombácskát kellett játszanom. Kaptam egy piros, pöttyös papírmasé kalapot, és a színpad elején kellett guggolnom. Akkor voltam életemben először színpadon. Azután úgy emlékszem, 8 éves voltam, mikor Tündérkét táncoltam a Mesél a bécsi erdő-ben. Még ma is tudom, mit kellett akkor táncolnom. Olyan élmények voltak ezek számomra, melyek által természetessé vált, hogy az „emelt térbe” kerülök. Később a szavalóversenyeken mindig kérdezték tőlem, hogy izgulok-e: mondtam, hogy nem. Az emberben persze mindig van egy kis izgalom, de soha nem a negatív, hanem a kifejező sugara volt bennem.

– Ezek szerint már egészen fiatal korában eldöntötte, hogy a színészi hivatást választja.
– Tudatosan nem akartam én színésznővé válni, eredetileg magyar tanár szerettem volna lenni. Emlékszem, nyolcéves voltam, mikor A mosoly országa című operettben játszott Vértes Nelly. Valahogy bejutottam a színfalak mögé, ahol találkoztam vele. Nekem akkor félelmetesnek tűnt a nagy festés az arcán. A ruhájára is emlékszem: egy királykék selyemruhát viselt. Lehajolt hozzám, megcsípte az arcomat, és megkérdezte, hogy színész leszek-e. Mindent a mamánknak köszönhetek, aki nagyon figyelt arra, hogy a három lányát a számukra legmegfelelőbb úton terelgesse. Ő nyitogatta a kapukat.

– A gimnázium után Pestre költözött. Milyenek voltak az első benyomásai a fővárosról?
– Érettségi után felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Kollégista lettem Pesten, minden hétvégén stoppal jártam haza Kecskemétre. 18 évesen készült az első filmem, a Nem szoktam hazudni. Az első benyomásom a fővárosról a macskapisi szag volt. Minden kapualjban azt éreztem. Emlékszem az első nyárra: nagyon egyedül voltam. Akkoriban a nagybácsimnál laktam a Várban. Bejártam, és tanultam a várost, hiszen nem ismertem alaposan. Minden nap a Halászbástyán üldögéltem egyedül. Egyedül villamosoztam, később egyedül sétáltam a Rákóczi úton, mely egészen másképp nézett még ki akkoriban. Templomba jártam, versesköteteket vásároltam magamnak. Majd a főiskola 4 éve alatt különböző színházakban kukucskáltam minden este. Néha a lépcsőn ültem, olykor pedig a színfalak mögé állhattam. Úgyhogy a színházat teljes valójában én már Pesten tapasztaltam meg.

– A filmeknél közelebb áll a szívéhez a színházak világa?
–  Abszolút színpadi színésznőnek vallom magam. A film egy komplex művészet: vágásokkal dolgozunk, nagyon kicsi részeket veszünk fel egyszerre. A filmek világában soha nem éreztem magam teljesen otthon. Számomra mindig a színpad jelentette azt a helyet, ahol végig lehet gondolni egy sorsot. Mikor abban a bizonyos hat hétben készül egy színész, az éjszakáit is a szereppel tölti. Felépít valamit, mely valójában nagyon mélyen benne zajlik. Összegezve nagyon szép sorsom volt. Csak a színházakban 74 főszerepet játszottam. 74 nőnek az életét élhettem, mely ajándék számomra a Jóistentől. Minden megtörtént velem, mely az életben nem történhet: le is fejeztek már. A ''80-as években leírtam magamnak, hogy csak addig teszem be a lábam a színházba, míg valóban energiával és igényességgel telve megyek fel a színpadra. Szerintem a színház nem a magamutogatás művészete. Azt gondolom, a színésznek nincsen semmije, csak a biológiája, és az előadás estéjén, 7-től 10 óráig alárendeli azt az adott szerepnek. Ezért nem vagyunk mi betegek a színpadon. És előadásról előadásra feljebb emeljük a lécet. Mai napig ott lebeg előttem, hogy még mindig tanulni kell. Emlékszem, Psota Irén mondta azt mindig, hogy minden este 7-kor „nullán van”. Onnan építi fel azt az embert, akit játszik.

– Nehéz volt összeegyeztetni karrierje során a munkát és a családot?
– A férjemmel 43 éve vagyunk házasok. A színház hozott minket össze. Egyszerűen egy nyelven beszélünk. Tiszteletben tartjuk egymást: mikor a másik éppen készül egy szerepre a szobában. És persze a gyerekek is tiszteletben tartották, hogy én 6 órától színész vagyok, és a Madách Színház környékére sem tették be a lábukat. Notesszal élünk a férjemmel, minden csak szervezés kérdése. Mindig egyeztetjük a hetet. Megbeszéljük, mikor jönnek a gyerekek vagy az unokák, akik nagy örömömre rengeteg időt töltenek velünk. Hétről hétre araszolunk. Ha nem számolom az éveimet, azt gondolom: tulajdonképpen nagyon fiatal vagyok. Az élet játék, és én játékos ember vagyok. Az unokáimat már megfertőztem, borzasztó nagy játékmenetek zajlanak nálunk. Tudják, hogy Ildi mamánál nem kell visszafogni magukat. Aztán persze az egyiket lovagolni, a másikat uszodába kell vinni, nagyon boldog vagyok. Én így lázadok az idő ellen. Egészen máshogy csodálkozom rájuk, mint a gyermekeimre. Visszafiatalodtam. Nyughatatlan személyiség vagyok, mindig máshol jár az agyam, mint a kezem. Kavarom a rántást, közben pedig szerepet tanulok. Ettől persze, becsület szavamra, még nem mérgeztem meg soha senkit. Nagyon kerek az életem. Azt szoktam mondani, ha könyvet kellene írnom magamról, a címe biztosan az lenne: mint a mesében. Természetesen Kecskeméttel kezdődne.

– A színészet mellett a tanári hivatásba is belekóstolt. Mennyire jelentett nagy kihívást?
– 14 éven keresztül oktattam színészi játékot a Táncművészeti Főiskolán. Amit a táncosok a ritmusra a lábukkal, testükkel tudtak, azt le kellett fognom. A szájuk és a beszéd által kellett megfogalmazniuk a ritmust. 63 fős csoportom is volt: két néptánccsoport, két klasszikus balett és egy modern. Nagyon nehéz volt, mert bemutatkoztak, és rögtön ki kellett húznom az agyam egyik fiókjából – mert a színházirodalom azért a fejemben van –, hogy milyen darabot mutatunk majd be a vizsgán. Mindig rájuk szabtam. Minden előfordult. Mindent, amit tanultam, gyöngyként eléjük szórtam, mert megérdemelték, mert nagyon szerettem őket. És szerintem én is népszerű voltam a körükben, mert míg a balettmester azt mondta: „nagyon jól emeltél, de legközelebb emelj még egy centit a lábadon”, addig én alájuk álltam, és én emeltem őket.

– Mikor láthatta legutóbb a kecskeméti közönség?
– Legutóbb tavaly léptem fel a Pimasz angyalok című darabbal Kecskeméten. Miután ennyi szerepet eljátszottam, és lassan kifogynak alólam a karakterek, ilyenkor egy színésznő már kutat. Ahogy Tolnay Klári fordította magának a Maude és Harold-ot vagy az Utazások nénikémmel-t. Azt gondolom: már én is itt tartok, és ha egy előadást összerakok, mindent, amit valaha olvastam vagy tanultam, próbálok elhelyezni benne. A Pimasz angyalok-ba is két évet fektettem. Csodálatos élmény volt, hogy Tóth Enikő kolléganőm nemcsak alkalmas volt a szerepre, hanem nagyszerűen játszott. A két felvonásban két-két szerepet játszottunk. Megrendítő volt a darabbal Kecskemétre visszatérni, a sírással küszködtem. Hatalmas élmény volt, hogy a gyermekkorom egykori Városi Mozijában léphettem fel, mely most ugye a Kamaraszínház. Sajnos csak háromszor játszhattuk, de az ujjongás a végén elmondhatatlan ajándék volt számomra. Azért is mentem vissza 50 év után, hogy tisztelegjek a szülővárosom előtt. És persze Tóth Enikőnek mindent megmutogattam a városban: mi hogy nézett ki régebben, hogy szabták át az utcákat, épületeket.

– Mennyire gyakran szokott visszajárni a szülővárosába?
– Nagyon sokat jártam haza, míg anyukám ott élt, aztán idős korában a húgomhoz költözött Szegedre. Most már csak a temetőbe járok vissza. Természetesen ott minden alkalommal megállok, mikor megyek Szegedre. Persze azért az osztálytársnőimmel még össze szoktunk járni nevetgélni. Velük még mindig tartom a kapcsolatot, bár nem olyan sokszor, mint szeretném.

– Mostanában mivel tölti az idejét?
– Ezekben a napokban zajlik a Pécsi Országos Színházi Találkozó, ahová meghívtak. Gyakorlom a beszédemet, és fellépek majd versekkel és Szabó Magda-idézetekkel. A POSZT-on kívül Mikszáth: Különös házasságában is játszom Mikó Pistával, mely egy tüneményes két felvonásos. Különleges nyelven beszélünk benne, hiszen az 1800-as évek végén játszódik, nagy kihívás. Folyamatosan küzdök a Pimasz angyalokért, mert a jogdíjat leblokkolták. Valamint pályázatokkal készülök a Szabó Magda-emlékestre. Jövőre lenne százéves. Neki köszönhetem az Abigélt, melyen generációk nőttek fel. Szavakkal szeretnék szobrot állítani az emlékének a születésnapja alkalmából.

– Mire a legbüszkébb eddigi pályafutása során?
– Nem vagyok büszke ember, inkább köszönettel tartozom a mestereimnek és a játszótársaimnak. Azt hiszem, ez sokkal fontosabb. Remélem, hogy jól figyeltem. Talán jól figyeltem?

Piros Ildikó 1947. december 23-án született Kecskeméten. Érettségi után rögtön felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A Madách Színház és a Soproni Petőfi Színház örökös tagja, 2010-től a Turay Ida Színházban is játszik. 2000 és 2014 között színészi játékot tanított a Táncművészeti Főiskolán. Férjével, Huszti Péter Kossuth-díjas színművésszel 43 éve házasok. Főbb díjai: Jászai Mari-díj (1983), Érdemes művész (2003), Kossuth-díj (2012), Tolnay Klári-emlékérem (2014).

Hetvennégy főszerepben hetvennégy nő életét élhette -->