Nyúlvessző a díszüvegen

A tehetség az a fajta adottság, amelyhez átlagot meghaladó speciális képesség, kreativitás és mély elkötelezettség szükséges. Bene Ircsi azon szerencsés emberek közé tartozik, akik valamennyit magukénak tudhatják. Olyan családban nőtt fel, ahol mindenki hódolt valamilyen kézművességnek. Édesapja ezermester volt, édesanyja a mai napig hímez és szőnyegszövéssel foglalkozik, a nagynénje hímzéssel kereste a kenyerét, öccse pedig díszítőkovácsnak tanult.

– Gyerekkorom óta vonzódok a kézműves mesterségekhez, általános iskolában lettem szerelmese a kerámiának, így művészeti gimnáziumba mentem, ahol kerámiaszakon végeztem, majd később porcelánfestőként dolgoztam a budapesti porcelángyár kecskeméti üzemében. Onnan mentem gyesre, ám közben megszűnt az üzem, így nem volt hová visszamennem – mesélt pályafutásának kezdetéről Bene Ircsi.

– Nagycsaládos anyuka vagyok, három gyermekemmel sokáig maradtam itthon, de közben nagyon hiányzott a munka. Ezért találtam ki, hogy nyaranta elmegyek dolgozni a jászszentlászlói Kézműves Tanyára, ahová a gyerekeket is vihettem magammal. A játékműhelyben kaptam munkát, mert a kerámiaműhely már foglalt volt. Gondolták egy nagycsaládos anyukán nem fog ki a játszóház vezetése. A foglalkozásokhoz gyűjtöttem alapanyagokat: szalmát, csuhét, gyékényt, ami a környékben megterem és, ami olcsó volt. Nagyon szerettem ezeket a játszóházas foglalkozásokat, évekig kijártam Jászszentlászlóra. Annyira beleszerettem, hogy elkezdtem a téma után kutatni, tanulni. Beíratkoztam Budapestre a népművészetek és népi mesterségek iskolájába. Mivel nem indult szalma-, csuhé-, és gyékényfonó szak, így a kosárfonó és fonottbútor-készítő szakra jelentkeztem. Letettem a szakmai vizsgát, majd pedig a szakoktatói képesítést is megszereztem – részletezte Ircsi, aki azt is elmondta, később öreg mesterektől a szalma-, a csuhé- és gyékényfonást is megtanulta. Ám a véletlen úgy hozta, hogy a díszüvegfonás lett a végzete.

–Tiszaalpárra jártam kosárfonást tanulni Kanalas Jánoshoz és Kálmán Jánosné Éva nénihez. Tiszaalpáron nagy hagyománya van ennek a mesterségnek, ami kezdetben a halászathoz kapcsolódott. A haltároláshoz készítették a kosarakat, majd a paraszti háztartásokban is elterjedt, kosárban tárolták és szállították a zöldséget, gyümölcsöt. Erre a hagyományra épült később a háziipar rendszer. Szinte minden család bedolgozott a háziipari szövetkezetbe. A kosárfonásból az egész család kivette a részét – tette hozzá a szakember.

Bene Ircsi alkotásai, díszüvegei a tiszaalpári hagyományokat követve saját, kiforrott stílus alapján készülnek. Nincs köztük egyforma, mindegyik egyedi. Ami közös bennük, hogy Ircsiegy kicsit mindegyik darabba belefonja a lelkét, az egyéniségét.

– Ahol több száz ember foglalkozik egy szakmával, ott bizony kitermelődik néhány míves mester. Így volt ez Alpáron is, ahol a díszüvegfonás egyik mestere lett Kálmán Jánosné Éva néni. Tőle tanulhattam a mesterséget, amit ma már senki nem csinál rajunk kívül a világon. Egyedisége, különlegessége az üvegfonás szerkezetében, rendszerében van. Egyedivé teszi még a speciális anyag, a fonáshoz nyúlvesszőt használunk. Élőhelye rohamosan csökken, emiatt védett növény. Nagyon különleges helyen: nedves homoktalajon terem. A környékünkön egyre kevesebb helyen fellelhető, Félegyházán például egyetlen ilyen bokor van – avatott be a részletekbe Ircsi, aki úgy ismeri a környéket mint a tenyerét.

Az alapanyaggyűjtés ugyanis nagyon időigényes feladat. Míg egy üveg fonása két napig tart, a megfelelő alapanyagra egy évet is várni kell. Ircsi minden tavasszal bejárja a környéket, ilyenkor megmetszi a bokrokat, melyek friss hajtásait csak egy év múlva, a következő tavaszon használhat. Ám a népi iparművész soha nem lazsál, ha nincs vessző, akkor csuhéból, szalmából, gyékényből készít dísztárgyakat, vagy éppen gyerekeket, felnőtteket tanít.