Talapka István Félegyháza után Izsákon folytatja

– Negyven év Istennek adott szolgálatban, nem kis kihívás. Hogyan tekint vissza az elmúlt évtizedekre?
– Sok minden történt az elmúlt évek alatt, de olyan nem, ami miatt megbántam volna, hogy a papi hivatást választottam. Istennek köszönhetek mindent. Az életem nem boldogság, de nagyon sok szép és boldog ajándékot kaptam. A nóta is azt mondja: a boldog óra ritka vendég. Én ebből sokat kaptam, aminek nagyon örülök. Különleges ajándék az életemben, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Negyven év után is szívesen szolgálok az oltárnál.

– Honnan indult Félegyházára?
– Inárcson születtem, a középiskolát Ócsán végeztem, utána a Szegedi Hittudományi Főiskolán tanultam. 1975. június 22-én szenteltek pappá Vácot, szeptember 29-én, Inárcson a szülőfalumban tartottam az újmisémet. Első állomáshelyem Nyárlőrinc volt, ahol egy tanévnyi időt töltöttem. Szép emlékként él bennem, hogy a tanyavilágba sokszor csak lóháton tudtam kijárni hittant tartani. Onnan Nagykőrösre kerültem, ahol a sokak által ismert és tisztelt Fila Béla volt a plébánosom. Nagyon szép három évet töltöttem ott, tisztelettel emlékszem rá. Ezután Nagykáta következett, ahol hat évet szolgáltam sok-sok örömmel és munkával. Itt heti 36 óra hittant tanítottam több száz gyereknek, ami abban az időben – a rendszerváltás előtt – kimagasló arány volt. Figyeltek is rendesen, még az útlevelemet is elvették, csakhogy éreztessék, szemmel tartanak. Nagykátáról kerültem a fővárosba, először Rákosszentmihályra, majd Soroksárra. Ezt követte első önálló helyem. Három falut – Püspökszilád, Váchartyán és Kisnémedi – kaptam ajándékba. Itt tíz évet szolgáltam. Papságom legfényesebb időszaka volt. Minden gyerek meg volt keresztelve, mindegyik volt elsőáldozó és bérmálkozó, és nem volt olyan halott, amely ne lett volna szentségekkel ellátva. Azóta ilyennel nem találkoztam. Nagyon szép hely volt, eszem ágában sem volt eljönni onnan, de a püspöknek más tervei voltak. Félegyházára küldött.

– Ebből azt érzem, hogy elégedetlen azzal a 15 évvel amit nálunk, Félegyházán töltött.
– Magammal soha nem vagyok elégedett, ilyen az alaptermészetem. Volt, aki azt mondta, maximalista vagyok. Lehet! Az biztos, hogy mérhetetlen sokat dolgoztam itt. Amikor ide kerültem romokban állt a templom, a plébánia, a kálvária egy szemétgyűjtő volt, a Kalmár kápolna beázott. Álmatlan éjszakáimon azon gondolkodtam, hol kezdjem a munkát. Volt is értetlenkedés, amikor elsőként a plébánia felújításába fogtam. De végül megértették a hívek, hogy az Úrnak szamárra van szüksége, annak pedig  istálló kell. Így először a plébániát hoztuk rendbe, utána pedig a kálváriát. A kálvária megmentése kapcsán nagyon sok jó szándékú emberrel találkoztam. Ilyen szép kálvária nincs másik az Alföldön, szomorú, hogy nincs kihasználva. A kálvária után következett a Kalmár kápolna, majd pedig a templom külső-belső felújítása, ami nagyon sok pénzbe, rengeteg utánajárásba, sok-sok munkába került. Nagyon szeretem ezt a templomot, ami többre érdemes. Nem szabad hagyni, hogy még egyszer, olyan rossz állapotba kerüljön, mint amikor átvettem. Mindennap körbejárom, mert ha gondját viselik, akkor hosszú ideig szép maradhat. Folyamatban van még az orgona felújítása, és az életem megszomorítója a régi plébániaépület elbontása. Sok mindent megtanultam a 40 év alatt – festeni, főzni, virágot gondozni, templomot díszíteni, takarítani – de azt soha nem mondták, hogy a papi feladat része egy műemléképület elbontása is. Ez már az utódomra marad.  

– Fájó szívvel megy el?
– Sok mindent sajnálok. Jó barátokat, jó munkatársakat, jó ismerősöket, a templom hangulatát, az ünnepeket. Az ünnepek voltak a legszebbek az elmúlt 15 év alatt. Rájöttem, hogy igazi ünnepet csak az egyház, a papság tud csinálni. Sokféle ünnep van, de olyan, ami szellemi és lelki indíttatású nincs másutt. Az embereknek megfogalmazhatatlan vágyakozásuk van az ünnepeink iránt. Akik nem gyakorolják a vallást, azok sem tudják elképzelni a karácsonyt, a szilvesztert, a húsvétot templom és szentmise nélkül. 

– Számos káplán atya került ki a keze alól. Milyen útravalóval engedte el őket?
– Mindig tiltakoztam az ellen, hogy mások életébe beleszóljak. Ezt a gondviselés leleményesen megoldotta, az elmúlt 15 év alatt nagyon sok kispap és káplán megfordult itt, akik nagyon értékes emberek, jó papok lettek. Többükkel ma is baráti kapcsolatban vagyok. Itt soha nem unatkoztak, olyasmit is megtanultak, amit a teológián nem. Olyan hagyományokat vihettek magukkal útravalóul, mint például a templombúcsú előtti lelkigyakorlat, vagy a nagyböjti időben tartott negyven napos lelkigyakorlat. Nagyon szép hagyomány Félegyházán az oltáriszentség tisztelete. Talán nincs is hazánkban másik ilyen templom, ahol minden nap van szentségimádás, egyetlen napot, nagypénteket kivéve. De van olyan nap amikor kétszer – reggel és este – is tartunk szentségimádást. Az Úrjézus iránti szeretet nagyon szép értéke ennek a közösségnek.

[caption id="" align="aligncenter" width="430"] Talapka István
[/caption]– Milyen üzenettel búcsúzna a félegyháziaktól?
– Az első és a legfontosabb, hogy szeressék az Istent. A második, ami legalább olyan fontos, hogy hagyják, hogy az Isten szeresse őket. És a harmadik, hogy szeressék a templomukat. Ha egy egyházközségnek ilyen temploma van, és ilyen múlttal rendelkezik, az kötelezi az utódokat. Legyenek büszkék templomépítő őseikre, arra, hogy félegyháziak. Ugyanakkor vállaljanak több felelősséget és áldozatot templomukért.

– Milyen tervekkel megy Izsákra?
– Megosztott munkaterület lesz, mert részben Kalocsán fogok dolgozni. Izsákon is sokféle probléma vár, de a múltból megélni nem lehet, a jelen kötelez, a jövő pedig létkérdés, nyilván, azt kell építeni.