Vicces kecskeméti anyuka a rádiókabaréban

A nők nem csak mindenhez értenek, de hozzá is tudnak szólni – vallja Redenczki Mária, barátainak, ismerőseinek Marcsi.
Névjegykártyája szerint vicces anyuka, humoros néni és vagány nő. Poénjai hallhatók rádiókabaréban, fellép stand up műsorokban, szilveszterkor óévbúcsúztató tévéműsorban láthatta a közönség.

Tűsarkú, új ruha vagy legalább egy új nyaklánc minden fellépésének fontos kelléke. Ha csörren a mobilja, hogy másnap jelenése van a rádiókabaréban, az első gondolata: van-e nála szép ruha? A gardrób-logisztika számára azért sem egyszerű, mert családjával Kecskeméten él, ellenben Budapesten dolgozik. A programja időnként besűrűsödik, ilyenkor nehezen követi, hogy hova megy és mikor jön. Férje reggelente megkérdezi: ma itthon alszol, szívem? Ha bőröndöt húzok magam után, akkor nem, egyébként igen – felelte legutóbb Marcsi.

– Mit csinálsz civilben?
– Szabadidőmben közalkalmazott vagyok: egy budapesti művelődési ház gazdasági ügyintézője. Előtte tíz évig a kecskeméti Ciróka Bábszínházban dolgoztam. Mostanság reggel fél hétkor indulok és este fél nyolcra érek haza. Feltéve, hogy nincs fellépésem. Nem őszinte a családom mosolya, amikor elbűvölő hangon válaszolok a hívónak: szombat délután? Persze, ráérek! Belenyugvással konstatálják, hogy anyunak megint fellépése lesz.

– Nem szokványos életvitel férj és két gyerek mellett.
– Ehhez kell a tündéri és megértő férjem, aki mos, takarít, bevásárol. Emellett mindenben támogat, humorista szerepben is tetszem neki. Nemrég költöztünk családi házból társasházba. Felvetette, hogy ő most megtanulna főzni. Hajrá! – biztattam.

– Költözés nagyobb házból kisebb lakásba? Nem lehetett egyszerű.
– Nekem is nem volt az. A kedvesem közölte: a négyajtós szekrényről mondjak le, ugyanis egy az egyben meghirdette az interneten. A szekrény nem költözött, viszont több zsák ruha, táska és cipő parkol édesanyám garázsában. Ha eszembe jut, hogy egy újonnan vett blúzhoz van valahol egy pont hozzáillő szoknyám, visszajárok turizni. Előbb azt gondoltam, csak bizsu- és táskamániás vagyok, de kiderült, hogy cipőből, ruhából és minden másból is rengeteget vásárolok.

– Könyved is van, Türelemfa címmel. Te vagy türelmes a családoddal vagy fordítva?
– Is-is. Eredetileg eszem ágában sem volt könyvet írni. Blogot vezettem az interneten, az ebből születetett kézirattal kilincseltem a könyvkiadóknál. Az egyik azt kérte: egyetlen mondatban írjam le, miről szól. Így hangzott: Vidám családi történeteken való ámokfutás sok nevetéssel. Tetszett, kiadták. Ami a könyvben szerepel, mind megtörtént velem, a családommal, a gyerekeimmel. Megjelenés előtt minden érintettel egyeztettem a sztorikat, nehogy sértődés legyen belőle. Az öcsém szájából mégis elhangzott a könyvbemutatón: „Kösz tesóm, hogy ezt is beleírtad!” Ahogy a könyvemben, úgy humoristaként is csak olyan dologról tudok beszélni, véleményt alkotni, amit átéltem, ami megtörtént velem.

– Nem ciki kiteregetni, hogy adott helyzetben miből sikerült „hülyén” kijönni?
– A gyerekeimnek mondtam korábban, hogy az emberek nem rajtam, hanem velem nevetnek. Ezzel örömet szerzek nekik, és ez jó dolog. Az előadások után számtalanszor előfordul, hogy odajönnek hozzám a közönségből, elmondják, milyen ritka rossz napjuk volt, de miután hallottak a színpadon, minden bosszúságuk elpárolgott, és már képesek nevetni a saját bajukon, és indulataikon. Mottóm, hogy rossz dolgok mindenkivel történnek, de legalább nevessünk rajtuk. Szeretném minél több embernek átadni, hogy a humor sok mindenen átlendít.

– Felismernek már az utcán?
– Budapesten rendszeresen, Kecskeméten elszórtan. Az első tévés szereplés után – kezdő humoristaként – ez viszonylag kardinális kérdés volt, ma már nem feltétlenül az. 

– Idézet tőled: ha utaztol, családi egységcsomaggal készülsz, nem várt atomvillanásra.
– Mániákus pakolós vagyok. Bármekkora bőröndöt tele tudnék pakolni, viszont nem bírnám elhúzni. Az „idejövős” táskámban is van névjegykártya, esernyő, fésű, toll, jegyzetfüzet. Utóbbi azért, mert grafomán is vagyok. Ha valami szembe jut, és megtetszik, azonnal leírom, különben elfelejtem.

– Hányszor tudod ugyanazt viccesen előadni?
– Bárhányszor. Mert akiknek mesélem, azok mindig először hallják, és látom a szemükön, hogy várják, mi lesz a vége. Emiatt én sem unom meg. A fellépések előtt nagy vonalakban eltervezem, mit fogok előadni. Tudom, mi lesz az induló- és a záró poén. A köztes rész azon múlik, hogy mire „vevők” az adott nézőtéren. A magánéletben is hajlamos vagyok a sztorizásra. Amikor a pesti rokonaimnak megírtam, hogy jöjjenek el ide meg ide, mert lesz az első fellépésem, visszaírtak, hogy ez nem igaz, mert akárhányszor nálunk járnak vendégségben, nekem mindig fellépésem van. Összehúzzák a székeket, és engem hallgat a család.

– Felnőtt gyerekeid hogy viselik a vicces anyukát?
– Szöges ellentétben velem, nem szeretnek a központban lenni. Eleinte nem értették, miért jó nekem, ha nevetnek rajtam. Ma már elfogadják, hogy ezzel szórakoztatok másokat. Kedvenc íróm, G. Szabó Judité a gondolat, hogy ha valami jót ír a gyerekeiről, akkor mondják azt, hogy valóban velük történt, ha valami rosszat, akkor pedig azt, hogy anya csak kitalálta. Én is erre biztattam az enyéimet.

– És a férjed?
– Őt cseppet sem bántják a vicceim, inkább szórakozik rajtuk. Még segít is kitalálni a poénokat. Felhív telefonon, és elmesél egy sztorit, ami velünk történt, de már elfelejtettem, és még nem volt „műsoron”. Családi szlogen, hogy „járassál már le ezzel is, szívem!”

– Kollégáid nem sértődősek?
– Szerencsére van humorérzékük. Ők az elsődleges közönségem, rajtuk tesztelem a legújabb sztorikat. „Nem hiszitek el, mi történt velem!” – lépek be reggel az ajtón, mire ők azzal válaszolnak, hogy de, nekem elhiszik, és várják, vajon mit csináltam már megint.

– Gyerekként is ilyen voltál?
– Az érettségi találkozón mesélték a volt osztálytársaim, hogy egyáltalán nem csodálkoznak, hogy humorista vált belőlem. A suliban egyszer fogalmazást írtunk arról, kivel milyen fantasztikus dolog történt. Állítják, hogy az én dolgozatom lett a legjobb. És erre én nem is emlékszem!

Kitartása mellett egy verseny is egyengette Marcsi útját
2009-ben Marcsi látta Kormos Anettet a tévében, aki családi történeteket mesélt, stand up műfajában. Ő is ezt csinálta, csak éppen otthon, családi körben. Anyagait innentől megküldte a Dumaszínháznak. 2010-ben elhívták meghallgatásra. Az első fellépés remekül sikerült, még abban az évben megvolt az első televíziós szereplése is. Közben egy évig rendszeresen fellépett egy tehetségkutató színpadon. Kitartása mellett egy verseny is egyengette Marcsi útját. Jelentkezett egy amatőr humorista tehetségkutató versenyre, ahol megosztott 2. helyezett lett, és különdíjas. Utóbbi egy önálló estet jelentett a Dumaszínház pódiumán.
A következő fontos állomás, hogy 2012-ben Orosz György humorista meghívta az akkor frissen alapított KO Media Studio Humortársulatába. A KO egyedülálló módon megszervezte és szervezi a fiatalok ingyenes humoroktatását, neves oktatók és elismert humoristák bevonásával. A társulattal Marcsi is fellép, valamint részt vesz az úgynevezett duma párbajban, erősítve az improvizációs készségét. Orosz György az indulásnál megkérdezte: ki mondta, hogy milyen legyél a színpadon? Senki, az életben is ilyen vagyok – mondta Marcsi. A közönség is ezt szereti benne, ettől hiteles.