Csak kisujjnyi szeretetre vágynak

– Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy önkéntes munkát vállalok Böjte Csaba testvér árváinál. Tavaly nyáron, amikor a félegyházi néptáncosokkal Kászonban jártam vált egyértelművé, hogy most jött el az ideje annak, hogy valami jót tegyek. Öt hétig voltam a székelyföldi Kászonimpér nevű falucskában, ahol gyönyörű környezetben, egy felújított kúriában alakították ki a gyermekotthont – mesél az indulásról Réka, aki persze nem üres kézzel ment az otthon árváihoz.

[caption id="" align="aligncenter" width="430"] Gulyás Réka: jó volt istápolgatni a gyerekeket, meghallgatni a bajaikat, élményeiket
[/caption]– Önzőség lett volna az ajándékozás örömét megtartani magamnak. Ezért gyűjtést szerveztünk édesapámmal, Gulyás Lászlóval és Ónodi Izabellával, a Sorsocskák Alapítvány vezetőjével. Sokan segítettek, így rengeteg adomány összegyűlt, amit csak két fordulóban tudtunk kivinni, amiben szintén édesapám volt segítségemre. Szívmelengető érzés volt, hogy a szürke és problémás hétköznapok között segítségnyújtásra is jutott energiája az embereknek – mondta hálásan a huszonhárom éves fiatal lány.

– Nagyon vártak az otthonban, ahol nagy szükség van minden segítségre. Mindössze három felnőtt nevelő jut a huszonhárom gyerekre, emellett egy gondnok és egy szakács néni alkotják a személyzetet. A mindennapi teendők mellett a nevelőknek kevés idejük jut a gyermeklelkek ápolgatására. Elfáradnak a mosásban, főzésben, takarításban. Az önkéntesek épp ezt az űrt tölthetik be törődésükkel. Miután jobban megismertem a gyerekeket, meglepődtem azon, hogy legtöbben nem a szüleik elvesztése, hanem inkább a szegénység miatt élnek az otthonban. A szülők olyan sanyarú sorsúak, hogy nem tudják ellátni gyerekeiket sem meleg ruhával, sem élelemmel, semmivel, inkább beadják őket az otthonba. Olyan kisgyerekek is vannak, akikről egyszerűen lemondtak. Van olyan kisfiú, akit egy istállóban találtak, azóta is néha ugat vagy lefetyeli a tányérból a levest. A legfiatalabb gyermek kétéves, a legidősebb fiú pedig tizenhat, de még csak nyolcadikos. Azért van az otthonban, hogy mentesülve az otthoni teendők alól, tanulhasson, mert édesapja halála után, idős édesanyja és súlyosan beteg testvére helyett ő vált kenyérkeresővé, ő vitte a hátán az egész család sorsát.

– Amikor ott jártam épp szünet volt az iskolában, haza mehettek volna a gyerekek, de nem jött értük senki. Volt egy kisfiú, aki szeptemberben került az otthonba. Anyukája, csecsemő kistestvérével, egy másik otthonban él. A kisfiú minden nap várta, hogy jöjjenek érte. Már elmúlt a szünet, de még mindig várta az anyukáját. Hiába! – mesélte nem éppen vidám élményeit Réka. – Ha elszomorodtam, igyekeztem a bánatomat magamban tartani. A szobámban gyakran elpityeredtem azon, hogy milyen sors jutott ezeknek a gyermekeknek, és mennyivel jobbat érdemelnének. Ennek ellenére inkább kaptam a gyerekektől, mert amennyire szükségük van a szeretetre, annyira szükségük van arra is, hogy adhassanak. Olyan jó volt istápolgatni őket, meghallgatni a bajaikat, élményeiket.

– Önkéntes társammal együtt, reggelente korán keltünk, segítettünk a gyerekek ellátásában, de már délben menni is kellett értük, mert ott délután nincs nyitva az óvoda. A tízórait és a teát is maguknak viszik a gyerekek – ecsetelte Réka, akitől azt is megtudtam, hogy amíg a gyerekek délelőttönként az óvodában, iskolában voltak, próbált rendet tenni a szobákban, szekrényekben, főként a fiúk nevelőjének igyekezett segíteni. Réka ilyenkor mosott, vasalt, ruhát hajtogatott. De sokat segített a konyhában is. – Nagyon élveztem, hogy megtanulhattam a székely konyha csínját-bínját. Teljesen más az ízviláguk, mint a miénk, szinte mindenbe tesznek citromsót, ezért a legtöbb étel savanyú. Kászon környékén a tortát is minden faluban másként készítik. Én a kászonjakabfalvi torta receptjét hoztam haza, ami nagyon egyszerű, de klasszikusan finom – részletezte Réka.

– A kint töltött napjaim kedvenc pillanata volt, amikor délbe a gyerekekért mentem az óvodába. Kicsit olyan volt, mintha a sajátjaimért mennék. De az iskolások is ugyan úgy szaladtak felém. A nagyobbak is igényelték, hogy megfogjam a kezüket. Amikor misére mentünk veszekedtek a kézfogásomért. Volt, amikor öt gyerek fogta egyszerre egy-egy ujjamat, de nem bántam, mert tudtam, egy kisujjnyi szeretet is nagyon sokat jelentett számukra. Délutánonként pedig tanultunk, sokszor estébe nyúlóan, mert nehezen megy nekik a tanulás, annyira figyelemzavarosak a felhalmozott sok-sok probléma miatt – fűzte hozzá a fiatal óvodapedagógus.

Réka azt is elárulta, titkon voltak kedvencei. – Ilyen volt például a hároméves, foghiányos Atika, aki Lékának szólított. Elképesztően őszinte és nyílt szívű kisgyermek. Ottlétem alatt sokat betegeskedett, ezért több időt töltöttem vele. Amíg ápolgattam, igazán elmélyült a kapcsolatunk. Andriska, aki 6 éves, de nem beszélt, rendszeresen fölébredt éjszakánként. Olyan megrázkódtatások érhették a múltban, ami miatt rémálmai voltak. Ilyenkor leizzad, sírt, és remegett. Csak ölelgetéssel lehetett megnyugtatni. Nagyon megszerettem a gyerekeket, nehéz és szomorú volt tőlük elválni. Amikor hazajöttem, nem találtam a helyem, nem éreztem fontosnak magam, mint az otthonban, ahol reggel amikor fölébredtem rögtön hat gyerek ugrott a nyakamba. Hihetetlen jó volt érezni a szeretetüket és ez nagyon hiányzik – hangsúlyozta Réka, aki szerint, az adományok mellett nagyon fontos lenne, hogy minél többen rászánjanak az életükből néhány hetet a gyerekekre, hogy játszanak velük, hogy szeretgessék őket.

Tartanak állatokat: tehenet, juhokat, disznót

Réka azt is elmondta, ételben nem nélkülöznek az otthon lakói, mert a gondozók mindent megtesznek, hogy az intézmény önfenntartó legyen. Tartanak állatokat: tehenet, juhokat, disznót. Minden este frissen fejik a tejet, amiből sajtot, túrót, tejfölt készítenek. A házimunkába a nagyobb gyerekek is segítenek. Hétvégente pedig a lányok főztek, természetesen a nevelők segítségével. A kézdivásárhelyi nőegylet tagjai is rendszeresen járnak az otthonba és háztartási ismeretekre tanítgatják a lányokat.