Tüzér volt a Don kanyarban

Mai ésszel felfoghatatlan szörnyűség mindaz, ami 200 ezer magyar katonával, munkaszolgálatossal történt a szülőföldtől több mint ezer kilométerre 1942-1943-ban. Aki túlélte, és ma még el tudja mesélni az élményét, az a sors kiválasztottja. Ilyen ember Gyuri bácsi, aki a kedvünkért felevenítette a 71 évvel ezelőtti eseményeket. Amikor beléptem vadkerti otthonának az udvarába meglepődtem. Nem egy megtört aggastyánnal találkoztam, hanem egy életvidám emberrel, aki bot és járókeret nélkül jött kezet nyújtani. Ősz haja ellenére egy bő évtizedet letagadhatna a korából. Szeméből sugárzik az élet szeretete, a választásokra ünneplőbe öltözött feleségével Manci nénivel, mert úgy vélte, hogy meg kell tisztelnie a demokrácia ünnepét. Mielőtt elment a párjával szavazni beszélgettünk a háborús évekről. Az egykori őrvezető sokat megélt ember. Miután haza jött a háborúból egy sebesülés után leszerelték, majd megnősült és három gyermeket nevelt fel.

A Jóisten fogta mindig a kezét
Gyuri bácsi azt mondja, mindig szerette az embereket, akinek tudott segített, s azt csinálta az életében, amihez kedve volt. Szerencsésnek mondja magát, hogy túlélte a Don partján 1943 januárjában a szovjetek megsemmisítő ellentámadását. De legalább ekkor szerencse volt az is, hogy nem fagyott meg a –30, -40 fokos, dermesztő hidegben, amely a szétvert magyar sereget legalább annyira megtizedelte, mint a Vörös Hadsereg támadása. Azt mondja, hogy a Jóisten mindig fogta a kezét, fel is találta magát minden helyzetben. A mai napig beszéli az oroszt, s a megérzései figyelmeztették, ha menekülni kellett.

Csővári György Kiskőrösön született egy nyolc gyermekes családban. Amikor hatéves volt, a családfő Pozsony mellett, Fakó pusztán vállalt munkát. Kint  három osztályt cseh tannyelvű iskolába járt, ahol a nyelvet is megtanulta. Majd három év után visszatértek Soltvadkertre, ahol egy tanyát vásároltak. Itt kijárta a hat osztályt, majd a honvédségnél tette le a két polgárit.

Tüzérként indult a frontra
Ahogy Magyarország belépett a II. világháborúba megkapta a behívóját, a 2. magyar hadsereg VII. hadtest 20. tüzérosztály 3. ütegénél teljesített szolgálatot Gyöngyösön. Az ütegparancsnok nemes Kós György százados volt, aki Ludovikát végzett, igen katonás, lelkiismeretes ember volt. Gyuri bácsi úgy emlékezik a kiképzésen tanultakra, mintha a múlt héten történt volna. Tüzérségi felderítő-bemérőként szolgált, aki egy telefonos katonán keresztül szolgáltatott adatokat a bemért ellenséges célpontokról. Azt mondja, hogy ha fizikailag bírná, akkor talán ma is képes lenne egy régi tarackkal lőni.

Rabács István ezredes volt a tüzérosztály parancsnoka, aki 1942 tavaszán vitte ki az egységet a megszállt szovjet területekre. A vasúton utazva találkozott először a háborúval az egysége. A hadiszerelvény a brjanszki erdőn keresztül haladt, ahol a partizán támadások során felrobbantott mozdonyok roncsait láthatták a katonák. De látta a Horthy Miklós kormányzó fiának a repülőgépes katasztrófáját is, amelynek a körülményei később oly sok vitát váltottak ki idehaza a történészek körében.

A frontról az Alekszejevkai támaszpont közelében egy rövid időre visszavonták a tüzér őrvezetőt pihenőbe, három napi figyelőszolgálat után. Vételező tisztesként hátra ment a hadtáp központhoz, s egy reptér mellett haladtak el járművükkel 1942. augusztus 20-án.

– Messziről láttam, hogy egy repülő felkúszott az égbe, majd megfordult és lezuhant. Egy őrt kérdeztem, aki azt mondta, hogy maga Horthy István zuhant le. Előtte való nap volt a névnapja, ittak egy keveset, s bár lebeszélték a repülésről, ő ennek ellenére mégis felszállt. A táborban az terjedt el, hogy lelőtték, de nem ez történt – idézi fel az eseményeket Csővári György.

A 2. magyar hadsereg folyamatosan vonult keletre, a Don közelébe nyáron érkeztek. Voronyezstől nem messze ásták be magukat. Az orosz lakosokkal jó viszonyt sikerült kialakítania a vadkerti katonának, mert beszélt csehül és szlovákul, így értette az oroszt is. Az orosz lakosok pedig megtanították az anyanyelvükre.
–  Egyszer kérdeztem is az ottani lakosokat, hogy mit jelent a kommunizmus. Én ugyanis nem ismerem. Egy idős orosz ember magyarázta el nekem, sosem felejtem el – mondja az idős tüzér.

– A falunktól nem messze van egy domb, ahol négy fa áll. Ott valamikor egy másik település volt. Odament férjhez a lányom. Jómódú ,dolgos emberek laktak ott. Nem akartak belépni a kolhozba. A vége az lett, hogy a katonaság körülzárta a falut és felgyújtották. Aki menekülni akart azt agyonlőtték. Amikor a katonák elmentek, akkor bementem a romok közé. Az út mentén a falu szélén találtam agyonlőve a lányomat a három kislányával. Na ez a kommunizmus – mondta az idős orosz ember. Az orosz lakosok jó emberek voltak, nem voltak ellenségesek – emlékezik vissza a Csővári György.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Manci néni és Gyuri bácsi fiukkal, Csővári Györggyel
[/caption]

A hideg és az ellenség
A doni áttörést óriási hidegben érte a magyar hadsereget 1943 januárjában. A jól felszerelt szovjet katonák áttörték a frontot, a magyar, a román, a német egységek felbomlottak, menekültek visszafelé. Rabács István ezredes kiadta a parancsot, hogy mindent hátra kell hagyni, s menteni kell az embereket. A lovakkal nem lehetett a nagy hóban húzatni a tarackokat, így a felszerelés ott maradt a fronton. A mínusz 30-40 fokban sok magyar katona csak azért pusztult el, mert megsebesült, s a hidegben nem volt aki bekötözze és ellássa őket. Talán az volt a tüzérek szerencséje, hogy a honvéd lovakat orosz lovakra cserélték, amelyek bírták a hideget, s képesek voltak a nagy hóban is húzni a sebesültekkel teli szánkókat.

– A visszavonulás során rengeteg katona az ellátatlan sebe és a végkimerülés miatt pusztult el a hóban. Én úgy egy tucat sebesült katonát menekítettem meg, s vittem a kórházi egységekhez – emlékezik Gyuri bácsi. Amikor már nagyon fáradt voltam, kértem másokat, hogy segítsenek a mentésben. S lám, milyen az önző lélek, azt a választ kaptam több társamtól: menj csak te magad Gyurikám, ha el akarsz a sebesültekkel pusztulni. Ez volt a válaszuk sokaknak – mondja az idős ember.

– Egy alkalommal, találtam egy 15 éves sebesült orosz katonát az erdőben, s őt is sikerült egy idős házaspárnál elhelyezni. Azok meg nem akartak hinni a szemüknek, hogy az ellenség segítségével maradhat életben a fiú. A hideg rettenetes volt. Egy alkalommal nekem is majdnem megfagyott a kezem. Két katonát vittem, hónaljuknál fogva húztam az ellátó helyhez. Amikor egy tábori kórházhoz értem, akkor már nem éreztem a kezeimet. A társaim húzták le a kesztyűt és hóval dörzsöltek, óriási fájdalmat éreztem miután a vérkeringés megindult a kezeimben. A lábaim 1200 kilométert tettek meg, a hidegben hetekig gyalogoltunk visszafelé.

Érezte, hogy menekülni kell
Csővári György szabadkai barátjával, Gombos Istvánnal együtt gyalogolt vissza a hómezőkön. A soltvadkerti katona oroszul beszélt ha kellett, a bajtársa meg a németet ismerte. Egy este egy erdőben nagy tüzet vettek észre, amelyet német, olasz, magyar katonák vettek körül. Odamentek, hogy melegedjenek, majd észrevették, hogy négy lófogatos kocsi érkezik a közeli tanyához. Csővári György javasolta, hogy ne a tűznél pihenjenek, hanem a német fogatosoktól kérjenek élelmet, mert hamarosan az összes tartalék elemózsiájuk elfogy. Társa hosszas rábeszélés után hajlott a kérésre. Amikor 30 lépésre eltávolodtak a melegedő katonáktól, egy hatalmas robbanás vágta földhöz a két katonát. Egy harckocsiakna robban fel a tűz alatt. Az oroszok által korábban odahelyezett robbanószer a lángok miatt átforrósodott, és hatalmas detonációt okozva nagyon sok embert ölt meg. Visszarohantak, hogy az élőket mentsék, de alig marad, akin segíthettek volna. Gyuri bácsi úgy gondolja, hogy valahol jegyzik, ha valaki segít a másik embernek, s vissza is kapja a jó tettet későb majd valakitől.

– Magam is megsebesültem a visszavonulás során. Egy aknaszilánk a tarkómon sebesített meg. Amikor összeestem, azok a katonák találtak meg meg, akiket korábban én mentettem meg a fagyhaláltól. Egy iskolába kerültem, ahol két tanítónő ápolta a sebesülteket, köztük engem is. Mivel beszéltem oroszul, így amit csak lehetett megtettek az ápolásomért. Nem csak tejet, de még lépes mézet is kaptam a fiatalabb tanítónőtől. Amikor elköszöntem, annyit kért: maguknál Magyarországon gyártanak nejlonharisnyát, küldjön nekem egy párat. De nem tudtam küldeni, mert bár megvolt a cím, amikor egy magyar katonai táborba kerültünk, ruhacserekor a fertőtlenítés során mindent elvettek még a papírt is, amint a cím volt feltüntetve – mondja az idős ember.
Amikor a II. magyar hadsereg maradéka Magyarországra érkezett, a tüzérek Gyöngyösre kerültek.

Fogadás a kormányzónál 
– Komáromi Mátyás hajósi bajtársammal ketten kaptunk kitüntetést az ütegnél. Ő kisezüst vitézségi érmet kapott és pedig annak a bronz változatát. De rendelkezem első osztályú tűzkereszttel is. Majd felrendeltek bennünket a kormányzóhoz a Budai Várba, ahol Horthy Miklós díszruhában fogadta a sok kitüntetett katonát. Lehúzta a fehér kesztyűjét és kezet fogott velünk. Én voltam a második a sorban. Ő addig szorította a kezemet, amíg beszélgettünk. Elmondtam, hogy mentettem a bajtársaimat, hogy haza jussanak. A kihallgatás után a főúr elbúcsúzva tőlünk azt mondta: fiatal barátaim, nagyon jól jegyezzék meg, akár mi bajuk lesz az életben, ha hozzám jönnek, segítséget kapnak. Maguk a kötelességükön felül teljesítettek. Egy nagy könyvben beírtuk a nevüket, emlékezünk önökre. Gyöngyösre visszautaztunk, majd leszereltek mert rokkantnak nyilvánítottak – emlékezik vissza Csővári György.

– A szovjet invázió már Soltvadkerten ért, amikor az oroszok bejöttek tolmácskodtam nekik, majd 1946-ban megnősültem, a házam mellett két holdat műveltem. A sebesülésem után semmit sem kaptam, mert az oroszok bent voltak az országban, pedig többször is elkapott a rosszullét, amelyet a sebesülésem okozott. Később az évtizedek során még előjött az aknaszilánk hatása, néha ez emlékeztetett a világháborúra. A feleségemmel, Margitkával több mint hatvan éve élünk együtt szeretjük egymást, ez erősít bennünket öreg korunkban is. Dolgoztam mezőgazdaságban, a MÁV-nál is, dolgoztam az építőiparban. Szerettem az ácsmunkát, mert nagyon érdekelt. Műveltem soltvadkertiként a szőlőt is. Jó bort készítettem, a mai napig őrzöm azokat az elismeréseket, amelyeket kaptam értük - mondja Gyuri bácsi.

Az idős ember ma azon kevesek egyike aki hadigondozást kap az államtól. Egyike azon élő keveseknek, aki testközelből tapasztalta meg mindazt a szörnyűséget, amelyet doni katasztrófának neveznek. Túlélte, mert volt hite és szerencséje is. Mindig tudta, hogy a Jóisten fogja a kezét.  

Manci néni és Gyuri bácsi fiukkal, Csővári Györggyel -->