BAON

Haiti szigetét január 12-én rázta meg egy erős földrengés. Az első híradások elképesztő pusztításról, több százezer halottról szóltak. A nemzetközi segélyszervezetek szinte azonnal útnak indították mentő-és orvoscsoportjaikat a karibi szigetországba.

– Kezdjük az elején. Hogyan kerül be egy kecskeméti mentőorvos a Haitira utazó csapatba?
– Éppen mentőztem 18-án, hétfőn, amikor telefonált egy légimentős kolléganőm: tíz percen belül adjak választ, elvállalnék-e egy ilyen kiküldetést. Rögtön tudtam, hogy erre csakis igent lehet mondani. Akkor még úgy volt, hogy csütörtökön indulunk, de mire este befejeztem a mentőszolgálatot, kiderült: kedd hajnali ötre Szigetszentmiklóson kell lennem. Aznap délelőtt már a gépen ültünk. A kórházi feladataimat, mentős szolgálataimat átvették a kollégáim. Innen is köszönet nekik érte.

Borzalmas körülmények fogadták őket

– Nem volt túl sok ideje tájékozódni, hová, milyen körülmények közé mennek....
– Még hétfő este a neten utánanéztem pár dolognak, – ennyi volt az egész. Tulajdonképpen azt sem tudtam, mit érdemes összekészítenem, hiszen korábban még nem jártam ilyen kiküldetésen. Így végül két kis hátizsáknyi személyes holmival, némi készpénzzel, az útlevelemmel, és a fonendoszkópommal indultam el.

  Szalóki Nándor pénteken tért haza Haitiről

– Milyen körülmények fogadták a csapatot kiérkezéskor?
– Mivel a csapat két tagja már pár nappal korábban kiutazott, annyit előzetesen tudtunk: a főváros egyik kórházában fogunk dolgozni, és egy, az amerikai baptisták által fentartott runch-on lesz a szállásunk. Amikor megérkeztünk Port-au-Prince-be, borzalmas körülmények fogadtak bennünket: halottak, tartósan megnyomorodottak, és rengeteg sérült, árva gyermek. Több száz beteg feküdt a kórház udvarán, a folyosókon különböző priccseken, ponyvák és sátrak alatt, akik még ellátásra vártak, vagy már operáció után voltak, és a sebeiket kellett volna ellátni. Maga a kórház épülete az ottani körülményekhez képest jónak mondható volt. És bár mi gyakorlatilag csak a szállásunk és a kórház között mozogtunk, az így is érzékelhető volt: a földrengést megelőzően is iszonyatos szegénységben és nyomorúságban éltek a helyiek.

  A legtöbb embernek törése, nyílt törése van, és rengeteg az elfertőződött seb, sérülés

– Mi volt konkrétan az önök csapatának a feladata?
–  A műtőkben ugyan megállás nélkül operáltak az amerikai és a svéd orvosok, a legnagyobb hiány a beérkező sérültek ellátásában és osztályozásában mutatkozott. Így mi az első napokban leginkább a beérkező betegeket szelektáltunk: kinek mennyire súlyos a sérülése, kit kell haladéktalanul operálni. Tulajdonképpen mi végeztük a betegek elsődleges ellátását. Az első napokban egyébként a szervezetlenség, a koordináció hiánya okozta a legtöbb gondot a kórházban is.

Csonkolások, férges gyerekek

– Milyen jellegű sérülteket láttak el? Egyáltalán, hogyan lehet ilyen körülmények között dolgozni?
– A legtöbb embernek törése, nyílt törése van, és rengeteg az elfertőződött seb, sérülés. Nagyon sok a csonkolásos műtét. És ami igazán komoly gondot jelent, az az amputálás utáni sebek, sérülések elfertőződése. A gyerekek pedig szinte valamennyien férgesek. A körülményekhez alkalmazkodni kell, ilyenkor csak a feladatra lehet koncentrálni. Kötszerből, gyógyszerből nem volt hiányunk, de diagnosztikai készülékek persze nem nagyon voltak. A gyógyszerellátás pedig mintegy önkiszolgáló módszerrel működött: volt a kórházban egy nagyobb szoba, amit kineveztek raktárnak. Minden beérkező nemzetközi gyógyszerszállítmány oda került, mi meg kiválogattuk, mikor mi kellett.

  Szinte minden gyerek férges volt

– Mi volt a legmeghatározóbb élménye a kinléte alatt?
– Talán az első kórházi napunk volt a legdurvább. Akkor rögtön három 5 és 10 év körüli kisgyerek került hozzám, akiknek nyolc napja volt ellátatlan a töréses sérülése. Azért az kemény volt. De aznap volt a legszebb is: behívtak egy császármetszéshez. Az újszülött babának azonban nem volt légzése a kiemeléskor. Műszerek és szívó hiányában én magam másfél percig lélegeztettem a kicsit. Felsírt. A baba és az anyukája még a hazautazásunk előtt elhagyhatta a kórházat. Ez nagyon szép élmény.

– Voltak-e veszélyben, akár az utórengések, akár egyéb okok miatt?
– Nem igazán. A helyi segítők, sofőrök, tolmácsok segítőkészek voltak, jól ismerték a helyi viszonyokat. Nagy felfordulást, utcai agressziót sem láttunk, a segélyosztó helyeknél és az amerikai nagykövetség épülete előtt azonban több száz méteres sorok voltak. De mindenhol rengeteg az amerikai katona, és folyamatosan köröznek a helikopterek.     

–  Fel lehet dolgozni a kint átélt élményeket? Vállalna újra ilyen kiküldetést?    
– Az biztos, hogy szükség lesz némi időre, amíg a sok élmény, átélt esemény leülepszik bennem. Sok időm persze nem lesz, hétfőn már dolgozom. Ha hívnak, legközelebb is megyek. Rengeteg mindent tanultam a csapat többi tagjaitól, a sebész kollégámtól. A tíz nap alatt számos olyan helyzetbe kerültem, olyan feladatokat kaptam, ami itthon nem történt volna meg velem.