BAON

A helvéciai tanyában ötezer lúd maradt eladatlanul Porumb András nyakán. A fiatal gazda számára ez egyet jelentett a teljes tönkremenetellel, ugyanis nem csak a megélhetését, de a gazdasága fejlesztésére felvett 18 százalék kamatozású hitel törlesztését is a libák bevételéből fedezte volna.

Azt hitte, hogy a termelési, kereskedelmi integrációban, amelybe már korábban bekapcsolódott, ki tudja küszöbölni a magányos termelők számára életveszélyes piac bizonytalanságait. Jócskán tévedett. Porumb András azt mondja, ez idő tájt nem is egy, hanem két nyomás alatt szenvednek a libatenyésztők.

– Egyrészt számottevő túlkínálat van, közben pedig az állatvédő szervezetek gyakran teljesen indokolatlan kampánya miatt csökken a fogyasztás. Az összefüggéseket persze, nem látjuk tisztán, de azt  magam is tapasztalom, hogy a kereskedelem meglovagol minden hisztériát, hogy erővel leszoríthassa még az előre kialkudott felvásárlási árakat is.

– Azt mondja, a tenyésztők orra előtt bármikor felrúghatják az alkut?
– Meg is teszik, pedig az az integrációt épp a kölcsönös biztonsági garanciákra találták ki. Több ezres szárnyasállományt nem  mindenki tud saját zsebből finanszírozni. Az integráció úgy működik, hogy a felvásárlótól megkapom a kislibákat, a takarmányt, ezek árát leadáskor vonják le a szerződött vételárból. Kiszámítható az eredmény. Igen ám, de mi van, ha a partnernak nem kellenek a libáim? Illetve elvitte volna most is, de nagyon olcsón.

– Mi volt az eredeti egyezségük és miben állapodtak meg utóbb?
– Kilónként 400 forint átvételi árban szerződtünk. Ez elbírta a minőségi takarmányok, vitaminok, gyógyszerek költségét sőt, embereket vettem fel és még hitelt is kértem 18 százalékos kamatra. Idén vissza tudtam volna fizetni, de Márton-nap táján köntörfalazott a felvásárló: csak 300-at tud adni a libákért, nem tehet róla, sóher a német vevője.

  Összefogásban az erő: Porumb András kishíján csődbe ment, de szerencsére sok jószándékú ember szíve esett meg rajta.

Mondtam, ez az ő baja, nem tartottam én a fejéhez puskát, amikor szerződtünk. Úgyhogy elutasítottam az árat, mert az az önköltségre sem elég. Ráadásul a naposliba, a takarmány árát nekem eredetiben kellett volna megfizetnem. Nagyjából 5-6 millió forint veszteség elé néztem. A sertéstartásról is azért mondtam le régebben, mert ugyanígy szélhámoskodtak velem a felvásárlók.

– Végülis mi tett a libáival? 
– Már kiskoromban beavattak szüleim a piacozásba: terményt, malacokat hordtam eladni faluról falura. Gondoltam, megy ez majd a libákkal is Nógrádban, ahonnan származom. Évtizedek óta nem jártam ott, de azért világgá mentem a ketreces kocsin. Megfájdult a szívem az elvadult kiskertek miatt, szárnyasokat szinte sehol nem láttam az udvarokon. Mégis reménytelen volt eladni a ludakat, mert arrafelé is mindenki készen veszi a baromfihúst. Igen elkeseredtem.

Aztán egy barátomon keresztül összejöttem a Magyarok Szövetségével. A civil szervezetben elhíresztelték nagy bánatomat és hamarosan minden égtáj felől kaptam a libákra a megrendeléseket. Türhető áron sokat eladtam, az állomány zömének értékesítésében főleg Ubornyák László segített az Aranykorona szövetkezeten keresztül. Maradt még ötszáz, ha sikerül azokon is túladni, azt hiszem pénzemnél leszek. Hálás vagyok mindenkinek, akik mellém álltak és kisegítettek a bajból.